Van az a pillanat, amikor egyszerűen eltűnik a diétázás iránti lelkesedés. Nem történik semmi látványos, nincs nagy dráma, csak azt veszed észre, hogy ami pár hete még működött, az most valahogy már nem. Aminek korábban simán ellenálltál, most lecsúszik, vagy amikor mentőkötelet keresel, nincs a táskádban semmi bekészítve. És ilyenkor nagyon könnyű magadra mondani valamit, ami fáj: „na, megint csődöt mondtam”.

Pedig sokszor nem az történik, hogy „elfogyott belőled valami”, hanem az, hogy túl nagy elvárások futnak egy olyan napon, egy olyan héten, amikor egyszerűen túl kevés az erő. És ez óriási különbség. Mert ha kimerült vagy, akkor nem az a kérdés, hogy hogyan tudnád magad még jobban rászorítani valamire, hanem az, hogy hogyan lehetne úgy folytatni, hogy közben ne égj ki teljesen.

Mi történik ilyenkor valójában?

A motiváció nem egy kapcsoló. Inkább olyan, mint az időjárás: van, amikor derűs, és van, amikor napokig borús. Ha a terved csak akkor működik, amikor süt a nap, akkor elég néhány húzós nap, vagy egy nehezebb hét, és máris úgy fogod érezni, hogy minden összeomlik körülötted.

Közben lehet, hogy nem rontottál el semmit. Csak a rendszered túl sokat kért tőled pont akkor, amikor kevesebb volt miből adni. Amikor kimerült vagy, az agyad egyszerűen átvált túlélő üzemmódba. Ilyenkor a bonyolult döntések, az aprólékos figyelés, a sok „ezt ne, azt igen” elkezd túl hangos lenni a fejedben, és a tested-lelked egy ponton csak annyit mond: elég.

Nem lustaságból. Nem dacból. Hanem mert már nincs rá kapacitásod.

Honnan lehet tudni, hogy most lassítani kell?

Általában vannak jelek, amik arra utalnak, hogy most nem ráfeszülni kellene, hanem éppen visszavenni. Nem mindig drámai jelek ezek, inkább azok a hétköznapi mondatok, amiket magadban ismételgetsz.

Például:

• amikor az étkezések körül állandó feszültség van a fejedben
• amikor estére mindig szétesel darabjaidra
• amikor egy kisebb csúszás után azonnal jön a „már mindegy”
• amikor az egészségedért folytatott diéta már nem ad pozitív érzést, csak nyomaszt
• amikor azt érzed: „elegem van az egészből”

Ha ezek közül több is ismerős, akkor jó eséllyel nem a motivációddal van baj. Hanem azzal, hogy túl sokat vársz magadtól túl kevés tartalékból.

Miért nem működik ilyenkor az „akaraterő”?

Mert az akaraterő drága. Energiát kér, figyelmet kér, döntéseket kér. És ha eleve fáradt vagy, akkor olyan, mintha egy lemerült telefonnal próbálnál egész nap navigálni. Nem az a megoldás, hogy „használd erősebben”, mert attól nem lesz több töltöttség.

A megoldás ilyenkor sokszor inkább az, hogy belátod: ha éppen nem lehet tölteni, akkor legalább átállsz takarékra. Nem azért, mert feladod, hanem mert folytatni szeretnél.

Motiváció ≠ kitartás

A motiváció jön-megy. A kitartás – vagy talán pontosabb úgy mondani: a folytatás képessége – sokszor nem belső tűzből születik, hanem abból, hogy van mibe kapaszkodni akkor is, amikor fáradt vagy.

Ilyenkor nem feltétlenül nagy döntésekre van szükség. Sokszor pont az segít, ha visszamész a legkisebb, tartható verzióig. Vagy pár napra átváltasz kímélő üzemmódba. Nem azért, mert feladod, hanem mert szeretnél úgy folytatni, hogy közben ne fogyj el teljesen.

Például ilyen kapaszkodók szoktak segíteni:

• amikor nem kell minden étkezést újra kitalálni, mert van 1-2 „biztos” megoldásod
• amikor van egy „ha már semmihez nincs erőm” verzió, ami nem tökéletes, de megtart
• amikor nem szégyenkezve folytatod, hanem arra gondolsz, hogy „most ennyi fért, és ez is számít”

Egy perc magaddal

Ha most van egy perced, tényleg csak egy perc, írd le magadnak: mi az az egy dolog, amit ma tartasz. Ennyi.

Ha segít, kezdheted így: „Ma azt tartom, hogy ___________________________________________.”

Nem kell nagyot mondanod. Nem kell tökéletesnek lennie. Elég, ha igaz.